Sokszor nehéz egymást megértenünk, elfogadnunk és szeretnünk. Az ő nevében nem beszélhetek, de íme én hogyan élem meg:
Az erősségünk a gyengeségünk. Hasonlítunk. Ami idegesít benne, az valójában saját magamban is idegesít. Mikor ő kesereg vagy mérgelődik és hőbörög a világ ellen, azért nehéz elfogadnom, mert saját magamnak se szeretem megengedni, hogy negatívan álljon a dolgokhoz. Mivel magamra erőltetem a pozitív szemléletet, tőle is ezt várom.
Mikor azon problémázunk, nekem lennének vágyaim, amiben jó lenne ha támogatna és ő is hasonlóan élné meg, tulajdonképpen azért esik rosszul, hogy nem pont úgy cselekszik vagy szeretne cselekedni, mint én, mert én magam se vagyok biztos benne, mit szeretnék. Ha ő is azt szeretné, akkor megnyugodnék, hogy jó úton vagyok. Így viszont, egyedül kell rájönnöm mire vágyom és saját döntéseket kell hoznom.
Mellette tudatosul bennem igazán, hogy muszáj megharcolnom a saját harcaimat. Hiába a férjem, vannak dolgok, amiken egyedül kell átrágnom magam. Le kell tisztuljon bennem a kép, hogy mik a vágyaim és határaim, és eszerint kell élnem az életem, különben csak őt fogom hibáztatni, hogy nem vagyok boldog abban a világban, amit nem is én alakítottam ki magamnak. Ha nem állok ki magamért és nem vállalok felelőséget a saját életemért, mindig lesz kire hárítani a felelőséget. Vele is sokszor ezt teszem. Rá várok, hogy segítsen jobbá tenni az életem, de ez nem az ő feladata. Ez az enyém.
Csodálatos, hogy pont ő a társam. Nem vagyunk egy egyszerű, békés pár, bármennyire is szeretnék olykor az lenni. Azért csodálatos a kapcsolatunk, mert folyamatos gondolkodásra és fejlődésre sarkalljuk egymást. Néha úgy érzem, nem bírom tovább a sok feszültséget, a vitatkozást, veszekedést. Néha úgy érzem, nem is társak vagyunk, hanem ellenfelek és utálom ezt az érzést. Finomodnunk kell, az tény, de tudom, hogy az épülésünket szolgálja a rengeteg beszélgetés és küzdés.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: