Ha az ember keres és nyitott marad, mindig rátalál arra, amire éppen szüksége van. Így volt ez velem is.
Már hónapok óta foglalkoztat a gondolat, hogy igazából végtelenül magányos lények vagyunk. Mikor ránk talál a szerelem, egy pillanatra elhisszük, hogy teljes az életünk, hogy igazán boldogok vagyunk, de aztán kénytelenek vagyunk felismerni, hogy a társunk is csupán egy ember, és minden ember egy külön világ. Sose leszünk teljesen eggyek és sose leszünk teljesen egymásé. Ez az érett felnőtt lét? Mikor ezt fölismerem, elfogadom, és képes vagyok ezzel a tudattal élni?
Rátaláltam Márai regényére: Az igazi. Íme az idézetek, amik megfogtak:
“Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.”
“Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat… De mindez nem segít. (…) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan “intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát… Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!”
“Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: